Magamról    CD-ROM kritika           Linkgyűjtemény    Írásaim

Kőszeg és a kitüntetés

Fogalmazásom témáját keresve (elsődleges forrás a gyermekkoromból) tekintettem végig a sződligeti szobámon (mely csak tizenhárom éves korom óta szolgál lakhelyemül). Ekkor került a kezembe a Kiváló Kisdobos kitüntetés. Hirtelen nem tudtam hová lenni a meglepetéstől. Hiszen majdhogy nem az emlékét is elfelejtettem már, s most íme itt van előttem. Egy elmúlt korszak lenyomata.

A tárgy tényleg történeti emlék már, hiszen 1986-ból való (ha nem csal meg az emlékezetem). Földrajzilag is távol esik jelenlegi életem helyszíneitől. Ezt a kitüntetést ugyanis 8 éves koromban Kőszegen kaptam meg. Indokául a vetélkedőkön és a szavalóversenyen való eredményeim szolgáltak.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy Vácon született gyerek hogyan kerül, még általános iskolás korában, Kőszegre? Nos ez egy beszédjavító általános iskola. Idekerülésem indokául súlyos dadogásom szolgált, kombinálva egy kis mozgáskoordinációs zavarral, mely lehetetlenné tette, hogy Vácon kezdjek a körzeti általános iskolába járni. A kőszegi oktatás egyébként csak annyiban tért el az átlagostól, hogy itt volt egy előkészítő osztály is (tehát 2 évet szántak az írás-olvasás elsajátíttatására), később pedig tanrendbe iktatták a beszédjavítást. A legnagyobb hátrány az egész tanévre kiterjedő bentlakás volt (számomra hétfőtől péntekig). Három és fél évet töltöttem itt el. (félév előkészítő és az első három osztály). A helyszín egyébként azonos Ottlik Géza Iskola a határon című művének színhelyével (a volt hadapródiskola). Bár mi már egy újonnan emelt épületszárnyban laktunk és tanultunk. Ebédelni, viszont ugyanoda jártunk, mint az egykori növendékek. A kiskórház is ugyanott van.

A vetélkedő témája egyébként nem nélkülözte a korabeli ideológia elemeit (bár mi ebből akkor semmit sem érzékeltünk). A könyvtár által összeállított feladatok ugyanis a Három Tavasz ideológiai jelszavára voltak felfűzve. Ez három ünnepet jelentett, ám a szándék az volt, hogy kettő (március 21. a Tanácsköztársaság kikiáltása és április 4. A felszabadulás ünnepe) semlegesítse a harmadikat: március tizenötödikét. Csapatok versengtek osztályonként. Mindenütt azokat választották ki, akik az átlagosnál többet olvastak, jó volt a szövegértési képességük és a tájékozottságuk is valamivel meghaladta kortársaik átlagáét.

A csapatok három főből álltak. Mindenkinek egy-egy ünnep jutott. Nekem pont március tizenötödike. A feladatok megoldásait, pedig általában megadott könyvekből kellett kikeresgélni. Néha azonban színezni is kellett ábrákat megadott minták alapján. Az egésznek (így tizenhét év távlatából visszagondolva) kicsit militarista volt a hangvétele. A középpontban ugyanis inkább a katonák álltak ruházataikkal, fegyverzetükkel és a megvívott csatáikkal együtt. Miután a mi csapatunk gyorsan és eredményesen szerepelt, megnyertük a versenyt. 

A szavalásra való buzdítás pedig nyilvánvalóan önbizalomnövelő célt is szolgálhatott, miután látták, hogy minden képességem megvan hozzá (a dadogásomat pedig ekkorra már számottevően mérsékelték). Ez egyfajta iskolai Ki Mit Tud volt, amibe a mellettünk lévő kisegítő iskola növendékei is bekapcsolódtak. Így központi döntőre került sor. Ebbe jutottam be és értem el a beszédjavítósok közül a legjobb eredményt. S ez óriási teljesítmény volt, hiszen két évvel azelőtt még egy szót sem tudtam elakadás mentesen kimondani!

Gyermekszerető, nagyon türelmes, kedves pedagógusok tanítottak minket. Igencsak értékeltek minden sikert, ami munkájuk eredményeként megmutatkozott. Ráadásul ezekkel a szereplésekkel enyhítettek valamit azon a hatalmas lelki nyomáson, amit a családomtól való folyamatos távollét okozott.

A kitüntetés átadása valamelyik nemzeti (vagy állami) ünnepen zajlott, már nem tudom felidézni melyiken. Arra emlékszem, hogy a városi úttörőszövetségtől jött valaki átadni a díjat. Én pedig borzasztó rendetlenül néztem ki. Kilógott az ingem a nadrágomból és ide-oda himbálódzott. Emlékszem sokan idegenkedve (már-már megbotránkozva) reagáltak kinézetemre. Engem azonban a legkevésbé sem zavart. A kitüntetés mellé egy oklevelet is kaptam, mely sajnos mára már eltűnt az idő és a költözködések sodrában.

A kitüntetésen, mint tárgyon vajmi kevés ideológiai jelleg található. A dob alján és tetején piros-fehér-zöld háromszögek díszlenek. A felső háromszögsort átszúrja a dobverő. A stilizált hangszer körül egy pajzs található (mely némiképp engem a régi nemesi díszekre emlékeztet). A pajzsot pedig egy búzakalász övezi (kissé emlékeztet az akkori állami címerben lévőre). Ez utóbbiba van beleillesztve a Kiváló Kisdobos felirat. Nincs tehát se vörös csillag, sem egyéb más önkényuralmi jelleget hirdető szimbólum rajta. Számomra e tárgynak semmilyen ideológiai üzenete nincs. Egy gyermekkori teljesítményre emlékeztet, melyet büszkén felvállalhatok mindig is.

Magában a kisdobosságban közösségi élmények láncolatát látom, mely elviselhetőbbé és kicsit élvezhetővé tette az intézeti hétköznapokat. Nem vett körül semmilyen sallang, elméleti okítás. Az elnevezés és a szimbólumok meg lényegtelenek voltak.

A történethez lezárásképpen hozzátartozik még, hogy három évvel később már váci iskolásként nem engedtem magam úttörőnek felavattatni. Katonák avatták a felső tagozatosokat a szülők helyett. Nagyon korán történelmi érdeklődésű lettem. Hallottam már 56-ról (a rendszerváltás eseményei közepette) és kezdtem rájönni a rendszert hirdetők alaphazugságaira.  Az ideológiai szándék annyira átcsengett számomra, hogy úgy éreztem, ezzel nem tudok azonosulni. Ma úgy fogalmaznám meg, hogy nem akartam az úttörőséggel legitimálni azt.  A következő évben már október 23.-át ünnepeltük, az avatás pedig elmaradt. Kilencvenegyben pedig hatosztályos gimnáziumba kerültem, mely már végképp új fejezetet és egy, az addig megismerttől merőben eltérő, kultúrával, környezettel való találkozást jelentett.

Erre a történetre is fokozottan igaz az, amit a könyvismertetésben írtam. Rengeteget számít, hogy miként éli meg valaki egy tárgyhoz, végeredményben pedig a saját gyermekkorához való viszonyát. Mindenesetre úgy érzem, hogy mostanában a harsány antikommunizmussal együtt a gyereket is kiöntik a fürdőkádból. Ráadásul akik ezt hangoztatják, azoktól (márcsak életkoruknál fogva is) tényleg kikényszerített még valamiféle lojalitást a rendszer. Míg a mi generációnknál ez már igen felhígulva, szinte észrevétlenül nyilvánult meg. Nem is hagyott gyakorlatilag semmi nyomot az érzelmi, értelmi fejlődésben. Viszont maradt annyi emlékünk, hogy el lehetne kerülni az azonosulást mind a rendszert érdemtelenül dicsérő, mind az azt radikálisan bíráló szélsőségekkel. Más kérdés az, hogy ez a gyakorlatban mennyire valósul meg.

Nagyon jó volt megtalálni ezt a kitüntetést, mert így legalább elmélkedhettem kicsit az elmúlt idő súlyáról és a gyermekkorom egy szakaszának élményeiről és jelentőségéről.